Négy az egyben poszt

Esther munkája

Esther múlt hét hétfőn munkába állt, és már több mint egy hete keményen dolgozik. Olyan kényelmesen keményen, 9-től 5-ig, bár tegnap túlórázott majdnem egy egész órát. Ennek megfelelően az eredmények sem maradnak el, jó úton halad a felé, hogy itt is IT zseninek könyveljék el, mert:
- Tud Iphone-t Outlook-kal szinkronizálni
- Sikerült az informatikussal karöltve meggyőzni a górét, hogy az eddigiektől eltérően nem jó ötlet, hogy mindenkinek ugyanaz legyen a jelszava a céges rendszerekhez, annak ellenére, hogy az olyan egyszerű és legalább nem felejtik el
- Lehet, hogy még az Ipad-et is tudná szinkronizálni a mail szerverrel, de ezt még nem próbálta.
Ráadásul tud sebességváltós kocsit vezetni és mivel a másik nyolc ember a cégben nem, megnyerte az 1000 kms Mazda 2-t, ami emellett még baromira neonzöld is.
Egyébként szabályzatokat ir, próbálja a főnököt betörni, új IT rendszert vezet be és általában rendet rak mindenféle szempontból, szóval eddig testhez álló a dolog.

Gyors sor a vámvizsgálatnál

Ugyan még a hazafelé úton történt, de azért gondoltam megosztom veletek. A karantén és vámvizsgálatnál - Ausztrália ugye lévén sziget igen szigorúan veszi, hogy ki mit hoz be és általában megröntgenezik és szétkapják az ember cuccát - a gyors sorba kerültem. Se röntgen, se faggatás, se csomag szétkapás, csak le kell tenni a bőröndöt a földre, aztán jön Szimat felügyelő nagy lobogó fülekkel, megszaglássza a bőröndöt és már mehetsz is:)

Új kanapé

Hétvégén megérkezett az új kanapénk. A liftig minden rendben is ment, azonban a liftbe nem fért be. Feljöttek a hórukkemberek, ismertették a szerződéses feltételeket, mely szerint ők lépcsőn nem, majd lementek, felkapták és felszaladtak vele a lépcsőn - igaz a mi felelőségünkre, már ami a kanapé egészségét illeti. Ekkor azonban jött a bejárati ajtó, illetve nem is az ajtó, hanem az éles kanyar az ajtó után. Na ott végképp nem fért be, próbáltuk mindenhogy, állitva, fektetve, döntve, semmi, ha más nem a lábánál megakadt, szerszám nuku. A hórukkemberek pedig őszinte sajnálkozás közepedte továbbálltak, kanapé a folyosón a lifttel szemben. Estherrel már pont azon morfondiroztunk, hogy ha betesszük a tévét a lift végébe, túlképp egész jól lehet majd nézni, ha a szomszédok nem hivják el folyton, mikor Péter visszahivott, majd rövidúton megjelent a célszerszámmal. Mondanám, hogy innentől gyerekjáték volt, de nem. A lábat ugyan gyorsan lekaptuk és az előzetes számitásoknak megfelelően igy végül befért. A fejem azonban elég vörös volt azon a ponton, mikor úgy volt beszorulva a harminc kilós kanapé az ajtófélfa és a fal sarka közé, hogy nem kellett tartani, pedig nem ért le a földre sehol. Rángatni, na azt viszont kellett, belecsimpaszkodni azt tiszta erőből hanyatdobni magam, közben Péter tolta ahogy a csövön kifért. Esther meg sirva röhögött, majd fényképezett (ekkor már ki, illetve beszabadult a kanapé, tudtuk, hogy győztünk):

 Végül aztán csak a helyére került:

"Esik mocsokul az eső..."

Vannak meglepő dolgok az életben, de mikor egy szubtópusi helyen (legyen mondjuk Sydney) tópusi eső esik, azt nem sorolnám ide. Ez azonban nem akadályozza meg a tömegközlekedési vállalatot abban, hogy annyira meglepődjön ezen, mint a Főkefe, aki felkészült ugyan a télre, csak az első hóra nem számitott.
Tény, ilyenkor fák dőlnek ki, helyenként a villanyvezetékre ami ugye a vonatközlekedés szempontjából nem ideális, de az is igaz, hogy a legnagyobb gebaszt egy az esőtől lerobbant vonat okozta.
Igy aztán álldogáltam egy órácskát az állomáson, majd ücsörögtem egy vonaton ami nem ment sehová 15 percet, mignem közölték, hogy ha egyszer majd elindul csak a következő állomásig megy, aztán a jó ég tudja mi lesz, esetleg javasolják a buszt. Igy, szó szerint.
Fogtam magam elbaktattam a buszmegállóhoz, nem is volt nehéz megtalálni, csak aztán kellett némi hidegélelem hogy a sor végéig is el tudjak menni annyian vártak rá, olyan tiz busznyian, de busz sehol.
Nosza, felpattantam egy másik, legalább irányban egy darabig jó buszra - legalább a Harbour Bridge-en jussak át alapon - és röpke egy és háromnegyed órával az indulás után már meg is tettem 7 km-t a 20-ból, eddigre azonban Esther végzett a yogával és értem jött.
Öröm az ürömben, hogy hamár ott voltunk beültünk egy kocsmába vacsorázni és azt hiszem sydney-i pályafutásom legjobb burgerét ettem meg.