Csoda Sydney-ben, avagy a konzumkapitalizmus hétvégéje

Mivel az időjárás kitartóan pocsék és a változatosságot az jelenti, mikor a szemerkélésről zuhogásra vált az eső, jó 21. századi fogyasztóként a hétvégét jelentős részben áruházakban töltöttük. Ezt egyebként az időjáráson kivül az is indokolja, hogy még tartanak a karácsony utáni leárazások, viszont a tömegek már csak szerényen hömpölyögnek a bevásárlóközpontokban. Itt két dolgot kell megjegyeznem, a leárazásokról azt, hogy Sydneyben nagyon drágák a ruhák az európai árakhoz képest is, valamint hogy ilyenkor viszont 40-60%-os leárazás van. A tömegekről meg annyit, hogy a karácsony utáni első napokban sorba kell állni, hogy beengedjenek az áruházba. Nem, nem a próbafülkébe, nem a boltba, az áruházba! Mostmár csak szerényen hömpölyög a tömeg mint az Amazonas, mi meg vidám konzum piranyaként hömpölygtünk vele, sorban állás már nem volt.
A termés viszont igen jó lett, Esther kapott pulcsit, nadrágot, cipőt, én kaptam táskát, fürdőgatyát, és szintén cipőt. Na de ennek története van:
Ha megkérdezitek az én anyukámat, hogy mik voltak komolyabb töréspontok a szüleim kapcsolatában, az első három helyen fogja emliteni a vitákat, amik a körül robbantak ki, hogy az Anyu vagy az Apu vigyen el cipőt vásárolni. Na nem azért, mert akkora volt a tolongás és nem tudták eldönteni, hogy ki részesüljön a kegyben, hanem állitólag azért, mert nem én nevelkedtem a Borsószem hercegnő meséin, hanem ő nevelkedett az enyémeken. Mindez persze aljas rágalom, mindössze arról van szó, hogy kicsit egyedi láb - illetve mancs - formám van, talán pont ez utóbbi lehet a probléma. Mindenesetre a két év Magyaroszágon elég volt Esthernek ahhoz, hogy eltanulja az Anyutól az én cipő-vásárlásommal kapcsolatos fóbiáit és már legalább két hétre előre kétségbe essen, ha szóba kerül, hogy nekem cipőt kell venni.
Ehhez képes ma bementem a cipőboltba, kinéztem egy cipőt, kikértem a méretet, felpróbáltam majd sétálni indultam benne, hogy kicsit bejárjam. Mire visszaértem az Esther már kiválasztott másik öt cipőt, hadrendbe állitott két eladót és kirendelte a nemzeti gárdát. Ámde volt nagy csodálkozás, mikor közöltem, hogy ami rajtam van pont jó is lesz, az eladó kaján vigyorral meg is jegyezte, hogy na most jól rácáfoltam a feleségemre - mert ő ugye persze már felkészitette szegényt, hogy mi vár rá. Igy aztán gyorsan letörölgettem Esther örömkönnyeit, rábeszéltem őt is egy csodaszép topánkára és 15 perc múlva meg is volt a Happy End.
Mikor ezt Esther elmesélte az Anyunak ő csak ennyit mondott: "Esther, te lóditasz!" Hát hiába, anya csak egy van!